1. fejezet

Sziasztok! Itt az első fejezet. Remélem, elnyeri a tetszéseteket. Jó olvasást!

Audrina

Napok óta rémálmok gyötörtek. Már régóta nem kísértett a múltam, de most újra megtörtént. Próbáltam belenyugodni, mit tettem, hiszen oly kicsi voltam még, de nem tudtam elfelejteni. Ezt nem lehet...

Tizenegy évvel ezelőtt:

Még hatéves sem voltam. Nem sok emlékem van abból az időből, de arra a napra tökéletesen emlékszem.

Este volt, már mindenki aludt, de egy rossz álom felébresztett. Próbáltam kisettenkedni a szobámból, nehogy felkeltsem a nővéremet, de ő felriadt a lépteimre.

– Hová mész? – kérdezte félálomban.

– Csak iszok egy kis vizet – mondtam neki.

– Ha már kimész, hoznál nekem is? – Kissé felült az ágyon. Emlékszem, olyan kócos volt, hogy nem tudtam levenni a szemem barna hajáról, amit megvilágított az ablakon beszűrődő utcai lámpa fénye. Bár ne emlékeznék mindenre ennyire tisztán, de belém égett az a nap. Szó szerint...

– Hozok.

Azt hallottam, hogy egy boszorkány öt-hat évesen kapja meg az erejét. Ez látványosan történik, valamilyen elem kíséretével, ami föld, tűz, víz vagy levegő lehet.

Azt kívánom, bár másképp történt volna. Miért éppen így kellett lennie?

Odatoltam a kisszékemet a polchoz, hogy elérjem poharakat. Nagyon óvatos voltam. Először levettem az egyiket és letettem, majd a másikkal is ugyanezt tettem, nehogy leessek.

Odatartottam a csaphoz a poharat, de amikor megnyitottam, nem jött belőle semmi. Aztán pár másodperc elteltével láng csapott ki a csapból, elkapva a hajam egy részét.

Annyira megijedtem, hogy kiabálni sem tudtam. Lángolt a hajam, de meglepően a testem más részét nem érte, pedig a tincseim csapkodták a hálóingemet. Tudtam, hogy valamiféle varázslat óv.

Ahogy elszaladtam, a tűz hozzáért a függönyhöz, ami villámgyorsasággal terjedt tovább.

– Anya! – kiabáltam, amikor kicsit magamhoz tértem. A hajam égése megállt egy ponton és nem terjedt tovább a vállam felett. – Anya! – Úgy köhögtem a füsttől, mint még soha. Láttam, hogy nincs kiút anyáéknak, de én ki tudtam menni az útra.

Tanultam, hogy ilyenkor a tűzoltókat kell hívni, de azt nem, hogyan is kell azt.

Kiszaladtam az utcára. A pániktól alig jutott eszembe, hogy az óvodában mit tanítottak a tűzesetekről. „Hemperegj!” – hasított belém, és így is tettem, lefeküdtem a hideg homokba, ami megmentett az elemésztő tűztől.

– Segítség! – kiabáltam, de egy árva lélek sem volt az utcán. A láng még nem terjedt el annyira, hogy teljességgel látható legyen a kintiek számára. Gyorsan a szomszédba siettem, és hangos dörömböléssel ütöttem az ajtót. Annyira fájt a kezem, de én folytattam.

– Mr. Gerald! – ordibáltam be a ház lakójának. Nem tudtam elhinni, hogy senki sem hall engem.

A hajam szálkásan omlott a vállamra, a fele leégett, de nem érdekelt.

Persze, hogy nem, hiszen a családom bent volt, de a füstszagot, amit tincseim árasztottak, még ma is érzem. Beszivárog az orromba minden egyes éjjel, amikor rémálmaim keltenek, és nem hagynak nyugodni.

Amikor lemondtam Mr. Gerald segítségéről, továbbrohantam a következő házhoz, és az azt követőhöz is.

Már jól látható volt a tűz, de senki nem jött segíteni.

Az út közepén álltam egymagam, lihegtem a házról házra futkosástól, de én nem adtam fel. Hogy is tehettem volna? Az én drága nővérkém, Claire biztosan halálra volt rémülve. Csak abban reménykedtem, hogy Joshua átjutott hozzá, hogy megvédje, mint ahogy azt egy igazi, erős báty tenné.

Sohasem felejtem el a karomra fonódó, óvó kezet. Akkor még azt hittem, tényleg védelmező... Megfordultam, és egyáltalán nem éreztem félelmet. Vékony arc fogadott, zöld szemekkel, vörös hajkoronával. Olyan szépnek láttam azt a nőt, hogy majdnem megfeledkeztem az égő házról.

– Most velem kell jönnöd! – Hangja csengő volt, mint ahogy a megszólalása előtt elképzeltem. Megfogta a csuklómat, hogy elvezessen, de én kitéptem a kezem. Látszólag nem lepődött meg a reakciómon. – Ne aggódj, kihívtam a tűzoltókat. A szüleidet hamarosan megmentik.

– De miért menjek veled? – értetlenkedtem. Nem is ismertem, soha sem láttam ezelőtt. Felhúzta a szemöldökét, szemében megvillant valami. Már nem csengettyű hangon mondta, hanem baljóslatúan:

– Szerinted mit fognak veled tenni, ha rájönnek, te gyújtottad fel a házat?

Elhatalmasodott rajtam a félelem, és egy másodpercre felvillant bennem, hogy vele megyek. De a józan eszem nem engedelmeskedett a nőnek.

– Véletlen volt – hajtottam le a fejem. – Anyukám megvéd.

Ma már tudom, ha egy gyermek balesetből felgyújt egy házat, azért nem viszi el a gyerekszedő, nem megy börtönbe, nem zavarják el otthonról. De ezt egy ötéves honnan tudhatná?

– A rendőrök nem fognak hinni neked.

Már nem éreztem, hogy óvni akar ez a nő, ám nem tudom, miért, de mégis vele mentem. Túlságosan féltem attól, ami rám várt, vagyis attól, amit gondoltam, hogy rám vár.

Ha ott maradok, és nem megyek vele, talán most másként lenne. A családommal lehetnék, megmenthettem volna őket.

De nem... Elrabolt volna, túlságosan kellettem neki.

Magával hozott Magyarországra, hogy fekete mágiára neveljen.

Van az a pont, ahol nem tudod eldönteni, gyűlöletet érzel vagy szeretetet. Elszakított a családomtól, de sajátjaként nevelt fel egy intézetben. Érdekes módon én vagyok ott az egyedüli boszorkány.

Tizenkétéves voltam, amikor összeállítottam magamban a teljes képet arról a napról. Állást foglaltam: A gyűlöletet választottam.

***

Nincs olyan probléma, amit egy bögre kávé ne oldana meg, ez alól a rémálmok sem kivételek. Mikor reggel zihálva ébredek a félelemtől, az első utam az ebédlőbe szokott vezetni. Ez azon a bizonyos napon sem történt másként.

A szobatársam, Lili már nem volt az ágyában, ezért biztos voltam benne, hogy ő is kávézik már.

Az ebédlőben még nagyon kevesen voltak. Nyáron, aki megteheti, általában sokáig szokott pihenni. Én is, ha nem álmodok rosszat, de ilyenkor már nem szeretek visszaaludni.

Ott találtam Lilit, éppen ahogy azt előre megjósoltam. Még kába volt, ezért nem értettem, miért nem feküdt vissza hét órakor.

– Szia! – ültem le mellé.

– Jó reggelt! – köszönt vissza. Felszisszentem, mikor belekortyoltam a forró kávémba. Várhattam volna még egy kicsit. – Vigyázz, forró! – mondta.

– Köszönöm az észrevételedet – nevettem el magam azon, hogy milyen későn kapcsolt. Nagyon álmosnak tűnt, így nem csodálkoztam rajta. Zöld szeme alatt karikák húzódtak, még a szőke haja sem fénylett annyira, mint szokott.

Szerettem volna egyedül lenni azon a napon, így kiterveltem valamit. Még nem voltam benne biztos, hogy megteszem, viszont már hetek óta ezt terveztem, vagyis inkább terveztük. Dávid segített nekem benne.

Sokáig gyakoroltam azt a szerelmi bájitalt, mire bevetettem. Lehet, hogy kicsit gonoszság, de kedvem szerint formáltam a varázslatot.

Genina gonosz bűbájra tanított, bájitala kegyetlen és örökké tart. Nem akartam, hogy Dávid örökké szeressen, elég volt pár napig. Itt másként hogy szereznék Ginát?

Egy percre sem hagynak egyedül, így elszököm egy pár órára a gondolataimmal együtt.

A szerelmi bájitalomban az volt a legjobb, hogy Dávid nem kérdezősködött, csak megszerezte. Ő ebben nagyon profi, de csak a legjobb barátainak szerez ezt-azt, én pedig egyikükkel sem vagyok olyan jóban, hogy ilyet kérjek tőlük csak úgy.

Ez nekem nagyon fontos, itt megfulladok. Olyan vagyok, mint egy kismadár egy még kisebb kalitkában.

Ismerek altatóbűbájt, de Geninán az nem hat, védve van az efféle varázslatoktól. Én meg cseppet sem vagyok olyan erős, hogy ezt megtörjem. Olyan vagyok neki, mint az idomított kiscicája. Csupán pár óra kibúvót akartam ez alól, semmi mást.

Nem terveztem innen megszökni végleg. Hová is mehetnék? Egy másik intézetbe, ahol még varázslatokat sem tudnék tanulni? Vagy visszahoznának ide, és ezek után még annyi szeretetet, vagy bizalmat sem kapnék, mint eddig.

Ezt nem tehettem magammal. Nem vagyok bolond, tudtam, mi várna rám. Semmi jó nem sülhet ki a dologból, legalábbis azt hittem.

Tervemben akkor lettem a legbiztosabb, mikor megpillantottam Geninát. Olyan gyönyörű volt, mint amennyire gyűlölöm. Tizenegy év alatt semmit sem öregedett, vörös haja nem kopott. Reméltem, hogy egyszer megmutatja nekem, milyen varázslattal érte ezt el.

Talán gonosznak tűnhetek, hiszen bedrogoztatok egy nőt, csak hogy egyedül legyek egy kicsit. De Genina egész életemben arra nevelt, hogy ezt megtehetem, bármikor, bárkivel, nem lesznek következményei a rossznak, ha a szórakozásomat szolgálják, hát vele miért ne tehetném? A fagyi visszanyal.

– Lili? – néztem rá kérdőn. Most vagy soha.

– Tessék, Jázmin. – Hát, igen, ezt a nevet kaptam, és zavar, hogy többé nem használhatom az Audrinát. De nem árultam el senkinek, hogy is hívnak igazából. Gondoltam, egyszer talán visszakaphatom anélkül, hogy megtalálnának.

– Ma te is soros vagy a konyhán, igaz?

– Igen – felelte, majd ásított egy hosszat. – Én viszem ki az ételt a hármas asztalhoz.

Nem volt akkora szerencsém, hogy a kettes asztalsort kapta. Még ebben az ügyben intézkednem kellett.

– Figyelj csak, nagyon álmosnak tűnsz, nem vagy korán kelő típus. Majd én átveszem az asztalodat, pihenj csak.

– Köszönöm, Jázmin, de erre semmi szűkség – mosolygott. Nem tudta, hogy nem én tennék neki szívességet, hanem ő nekem.

– Hadd vegyem át tőled! Még a végén eltörsz valamit figyelmetlenségből. – Ez gonosz volt egy kicsit. Gyorsan rámosolyogtam, hogy tudja, nem rosszindulatból mondtam. Szerencsére viszonozta. Fáradtan húzta vigyorra a száját, majd bólintott egyet.

– Igazad van. Köszönöm, Jázmin. Ó, itt van Zsani.

Már éppen indulni akartam, de nem akartam rögtön felállni, mert múlt héten összevesztem Zsanival. Odavan Dávidért, meg vissza is. Mikor elmondta nekem, szerencsémre már elmúlt a bájital hatása, így nem is beszéltem többet a fiúval, így Zsani megenyhült. Ha felálltam volna, azt hiheti, hogy nem bírom őt.

Habár arról nem tehetek, hogy Zsani meg Dávid nincsenek együtt. Nem hiszem, hogy Zsanett az esete lenne a srácnak. Inkább a vékony, szőke lányok közelében láttam. Zsani vaskos, és egy kicsit ápolatlan is. Mármint mindig lófarokban van a haja, és láttam már, hogy két három napig ugyanabban a felsőben időzött, pedig Genináék mindig vesznek nekünk elegendő ruhát, amik még jól is néznek ki. Kicsit elszégyelltem magam, amiért ilyeneket gondolok a lányról, de sajnos ez az igazság.

Nagyon szívesen megtanítanám Zsaninak a szerelmi bájitalt, de ő nem boszorkány. Én vagyok az egyedüli varázserővel megáldott gyerek az intézetben. Ezt sokszor bánom, de néha nem. Különlegesnek érzem magam tőle, de ők ezt persze nem tudják.

Egy kicsit még beszélgettem velük, legalábbis hallgattam őket, és válaszoltam, ha kérdeztek.

– Lili! – néztem rá, amikor már egy pár másodperce nem beszélt senki. – Nem tudod, ki kapta a kettes asztalt?

– Én – válaszolt Zsanett helyette. Ez könnyebben ment, mint hittem – gondoltam. Az én asztalomnál ült Dávid, és ez jó ürügynek tűnt.

– Cserélhetünk, ha gondolod. A hármasnál ül Dávid, így beszélhetsz vele, vagy legalább láthatjátok egymást.

– Oh, köszi, Jázmin. Ez kedves tőled.

A tervem jobban sült el eddig, mint amire számítottam. Már csak beszélnem kellett Geninával.

Még az ebédlőben volt, a többi nevelővel beszélt. Egy ideig csak álltam ott, mert kivártam a megfelelő időpontot, hogy ne szakítsam félbe a felnőttek beszélgetését.

– Genina! – néztem rá, amikor éppen hallgattak. – Beszélhetnék veled egy percet? – Magabiztosságot sugalltam, mert Genina könnyedén észreveszi a félelmet. Mindig tartottam tőle, de megtanultam, ha normálisan viselkedek vele, ő is úgy fog. Ehhez tartottam magam… Mostanáig.

– Hát hogyne, Jázmin. Bármikor. – Felállt, a teáját az asztalon hagyta, majd pár lépéssel arrébb ment. Tudta, hogy csak vele akarok beszélni, nem az egész nevelősereggel. – Én is szerettem volna veled beszélni. Ma végre tökéletesre fejlesztjük a szerelembűbájt. Megtanítom, hogy tedd még veszélyesebbé, hogy akár öljenek is érted.

Ez romantikus – gondoltam. Minden vágyam volt, hogy öljenek értem. De az első és egyben utolsó, akit megsemmisítenék ezzel a módszerrel, az te vagy. – Ezt a gondolatot hamar elhessegettem, nehogy észre vegye rajtam a gyűlöletet.

– Az jó lenne – hazudtam. Így is enyhítettem a varázslaton. Nem hiszem, hogy később hasznát veszem. Az előbbi gondolatom is csak egy szarkasztikus megjegyzés volt, de nagyon szeretek italokat keverni. Isteni gyümölcsturmixokat, koktélokat csinálok, persze alkohol nélkül.

– Ebédnél elkészítenéd nekem azt az epres, kivis finomságodat?

Te jó ég! – gondoltam. Az ölembe hullott az egész terv. Szinte a kisujjamat sem mozdítottam eddig. A koktélba belekeverhetem a ginát. De várjunk csak...

– Honnan tudod, hogy besegítek a konyhában?

– Hallotta Lotti, hogy felajánlottad Lilinek, hogy átveszed tőle. Arról beszéltünk, milyen jó munkát végeztünk a nevelésetekkel. – Ezen magamban jót nevettem. Fekete mágiát tanulok, és elraboltak a családomtól. Szép munka, tényleg. Gratulálok! Jól neveltél, ha konkrét tervem van, hogyan szabadulok meg tőletek pár órára. Mert ha a tervem nem sikerül, akkor csak pár órát kaphatok csupán. Megéri? Igen, teljes mértékben.

Magamban azt is tudtam, hogy nem csak véletlenül hallották meg, amit mondtam, hanem figyelnek engem. A szobámban kamerák vannak elhelyezve, még a fürdőszobámban is. Az ablakaimra rácsokat szereltek és van a csuklómon egy nyomkövető is, amit ha leveszek, jelez Geninának. És mindez úgy történik, hogy szegény Lili ezekről mit sem tud, ami nagyon hátborzongató. Nem értettem, miért nem helyezték el egy másik szobában… Talán nem akartak feltünést kelteni.

Mosolyt kellett magamra erőltetnem, mert már a kezemet is ökölbeszorítottam. Mély levegőt vettem, úgy eresztettem ki. Fájt, ahogy a húsomba vájt körmeimet kihúztam…

– Örömmel elkészítem neked. De szeretnék kérni valamit.

Innen már nem volt visszaút. Még így is csodálkoztam rajta, hogy nem jött rá eddig a tervemre, hiszen minden lépésemet figyelték. De a többiek biztonságban voltak. Lili tudta, hogy nem lehet Facebookom, így megengedte, hogy kicsit belépjek az övébe. Azon keresztül beszéltem meg Dáviddal, hogy valahogy csempéssze be a drogot a szobámba, majd persze kitöröltem, hogy Lili ne lássa. Tudom, hogy jóban vagyunk, de aggódott volna, és biztos rohant volna Geninához, hogy drogozni kezdtem. Szerencsére szobatársam nem figyelte, mit csinálok az oldalán. Azt mondtam neki, hogy csak böngészgetek.

– Hallgatlak – zökkentett ki az aggodalmas gondolataimból Genina. Szeme összeszűkült, mintha azt hinné, nagy a kérés.

– Nem kell rosszra gondolnod. Ebéd után tartod nekem a mágiaórát. Csupán annyit szeretnék, hogy előtte menjünk el sétálni egyet. Együnk egy fagyit, vagy ilyesmi.

– Nem tudom, lesz-e kedve mindenkinek jönni. Valaki a szobájában szeret szunnyadni egész nyáron. Főleg, hogy már csak egy hét van hátra belőle.

Na ne, ez keresztbe tesz az egész tervemnek.

– Félreértesz, Genina. Én arra gondoltam, hogy csak mi ketten. Beszélgetünk, sétálunk. Már nagyon régen voltam kint. Tudom, hogy a rendőrös incidens óta aggódsz miattam, de itt a nyár vége, én pedig csak akkor mehettem el, ha mindenkit magaddal vittél.

– Rendben, ez jó ötlet – mondta. – Akkor megbeszéltük. – Visszafordult a felnőttekhez, és pár másodperc múlva már beszéltek is. Hu, nagy szerencsém volt, hogy jól indult a napja. Valamikor azért is könyörögnöm kellett, hogy a csoportos kirándulásokra elmehessek.

Olyan kedves volt mindig velem azelőtt, mintha barátnők lennénk. Mindenhová elengedett a barátaimmal, mígnem megkíséreltem elszökni, segítséget kérni. Amíg nem sejtettem, hogy mit tett velem, és a családommal, olyan szívesen töltöttem vele az időt.

Még csak az sem tűnt fel, hogy fekete mágiát tanít, mert eleinte kis varázslatokra tanított, például, hogyan védjem meg magam, ha valaki bántani akar. Így belegondolva talán ez is gonosz bűbáj, de nem bánom, hogy megtanultam. Még jól jöhet az életben.

Tervem annyira könnyen beteljesedett, hogy magam sem hittem el. Kevés Ginát tettem a turmixba, egyrészt, hogy ne érezze rajta, másrészt nem akartam, hogy rögtön hasson.

Fogalmam sem volt, hogy működik ez a szer, viszont ismertem egy varázsigét, ami segíthet. Arra gondoltam, hogy akkor hasson, amikor én szeretném, azért amikor az italba tettem a Ginát, ezt mondtam: Potest operari! Tökéletes.

***

Amikor már Geninával sétáltam, szerencsére nem láttam rajta semmi különöset, ami két dolgot jelenthet: Nem hatott a szer, de legalább nem bukok le, és fagylaltozom egyet. A másik lehetőség, hogy működött a varázslat és irányítani tudom a történéseket.

Megálltam egy bevásárlóközpont előtt.

– Nem megyünk be szétnézni? Hátha van Kaktusz jégkrém, és tudod, hogy azt imádom – néztem rá kérlelően, miközben pontosan tudtam, mit is akarok.

– De, menjünk! Azt én is szeretem – mosolygott rám.

Amikor bementünk, rögtön a ruha részleget fürkésztem a tekintetemmel, amíg meg nem láttam egy dögös, fekete felsőt.

– Oh, nézd, Genina! Te jó ég, az nagyon jól állna rajtad! – mutattam a ruhára. Közelebb lépett hozzá, és kémlelni kezdte, alaposan megnézte magának. Láttam a szemén, hogy tetszik neki, de nem mutatta rögtön.

– Azt mondod?

– Igen azt, nagyon szép, elegáns. Épp, mint te. Gyerünk! Próbáld fel!

– Nem is tudom – mondta elgondolkodva.

– Ha kijössz a próbafülkéből, megmondom a véleményem – erősködtem.

– Hát jó – mosolyodott el, aminek hatására gödröcskék jelentek meg az arcán. Mit meg nem adnék ilyen szépségért! Mármint egész szép arcom van, meg a barna hajam is éppen annyira hullámos, hogy még nem kell vele sokat küszködnöm. De Genina másképp volt szép, mint az összes többi ember, és azt feltételeztem, hogy valamiféle bűbáj állhat a háttérben, amit talán majd egyszer megtanít nekem,

Amikor beért a próbafülkébe, rögtön elmormoltam: Potest operari! Azonnal elterült a földön, tehát bevált az egész tervem.

A fülke alól kikandikált pár vörös tincs, amit azonnal visszatoltam, nehogy valaki meglássa. Szerencsém volt, hogy olyan nagy próbafülkék voltak ott, legalább nem csapott nagy zajt.

Már csak el kellett szöknöm. Gyors léptekkel távoztam a bevásárlóközpontból, de azért nem annyira, hogy lopással vádoljanak vagy feltűnő legyek.

Amint kiértem, hangos nyávogást hallottam. A zaj felé fordultam, és egy kis étterem előtt szörnyűséget fedeztem fel. Egy férfi belerúgott egy macskába, nem is egyszer. A cica szőrtelen volt, nem tudom a fajtája nevét, de azt hiszem, ritka macskafajta volt. Az ember hangosan kiabált. A macska fel akart állni, de nem bírt.

Mikor láttam azon a gonosz fickón, hogy megint bele akar rúgni, odasiettem, és rákiáltottam.

– Hé, hagyja békén, vagy feljelentem állatkínzásért!

Az ember kinevetett, majd szúrós tekintettel nézett rám.

– Azonnal takarítsd el innen a macskádat, vagy kifizettetem veled a kárt, amit okozott.

– Nem az én macskám, de örömmel elviszem a maga közeléből. – Azzal felkaptam a cicát, és arrébb vittem. Nagyon furcsa volt csupasz macskát fogni. Nem volt teljesen sima, kis, láthatatlan pihék borították a testét, éreztem, ahogy remeg szegény.

Megsimogattam, hogy még véletlenül se féljen tőlem.

– Sanitatem – mondtam, melynek hatására elmúlt a remegés, és valószínűleg a fájdalom is, hiszen ez egy gyógyító bűbáj. – Megígérem, hogy vigyázni fogok rád – néztem a cica zöld szemeibe, és abban reménykedtem, Genina majd megengedi, hogy hazavigyem.