2. fejezet

Claire

A huszonegyedik születésnapomon végre elérkezett életem legfontosabb állomása. Ezen a napon nagyobb erőre tehetek szert, hiszen minden boszorkánynak ekkor teljesül be igazán a hatalma.

Valahol legbelül éreztem, hogy a húgom még életben van, és most már lesz is lehetőségem megtalálni őt. Joshua ereje és az enyém együtt véget vethet minden kételynek, és újra együtt lehet a három testvér, mint kiskorunkban. Ez a remény élt bennem a tűzbaleset óta.

Amikor tíz éves voltam, tűz ütött ki a házunkban. Mai napig emlékszem arra a furcsa szagra. Nem csupán a füst volt, keveredett valamivel. A szüleim halála nagyon megrázott, de éreztem, hogy ezen a napon újra boldogságra lelhetek.

Ma már tudom, hogy fekete mágiát éreztem a levegőben, hiszen a rossz boszorkányokon azt érezni. Szinte lehetetlen ezt megmagyarázni, hisz nem kimondottan az orrunkkal érezzük, hanem a lelkünkkel.

Azon az estén valaki megmentett engem és Josh-t.

Átszaladt hozzám, hogy együtt legyünk, de annyira féltünk, és annyi füst jött be a bazárt ajtón keresztül is, hogy nem bírtuk tovább, mindketten elájultunk.

A kertben tértünk magunkhoz, biztonságban. Éppen akkor érkezett meg a mentő, a tűzoltók pedig pár másodperccel később.

Mindketten azt hittük, anyáék mentettek ki minket, viszont ők nem lehettek, mert nem jutottak ki. Azóta foglalkoztat, vajon ki segített nekünk. Az életünket köszönhetjük neki.

A születésnapomon hárman is jelen voltak: A bátyám, Joshua, a menyasszonya Rachel – ő tudja, hogy boszorkányok vagyunk, és mindenben támogat minket –, valamint Ryan, a barátunk, aki ugyanolyan, mint mi, varázsereje van.

Hogy tudjuk, mikor teljesül be az erőm, Rachel szőkére festette a barna hajamat. Nem állt valami jól, meg aztán nem voltam egy Barbie baba, inkább sportos. Ha megkapom a hatalmamat, elég arra gondolnom, hogy a hajam ismét barna, és sikerülni fog. Persze a nagyobb varázslatokhoz szükségem lesz igékre, de ez akkor is nagyon megkönnyíti az életemet.

– Fújd el a gyertyákat, és kívánj valamit! – mondta Ryan, miután Rachel meggyújtotta a kettest és az egyest. Neki jól állt a szőke haj, mert baba alkat volt, sőt a Barbie megtestesítője. Gyermekorvosnak készült, és remek ösztöndíjat is kapott mellé.

Régen minden álmom volt, hogy főiskolára járjak, de nem voltak szüleim, akik eltarthattak volna, így elvégeztem egy tanfolyamot, és most aerobik órákat tartok. Így belegondolva szeretem, nem tudom, mi mást csinálhatnék, így már nem epekedek a továbbtanulás miatt.

Amikor a gyertyák fölé hajoltam, mindenki tudta, magamban mit kívánok. Csak Audrit szerettem volna megtalálni. Reménykedve fújtam el a lángokat.

– Most koncentrálj a barna hajadra – mondta Joshua szinte sürgetően. Szemében láttam a fényt, a remény ragyogását. Már nagyon szerette volna azt a varázslatot elvégezni velem.

Lehunytam a szemem, és az előző hajszínemre gondoltam, de amikor újra kinyitottam, a szőke haj fogadott, amit már kezdtem is megszokni... Annyira nem volt szörnyű, mint elsőre tűnt.

– Hm, talán lazítania kellene, hogy sikerüljön – gondolkodott Rachel. Remek ötlet volt. Már szaladtam is a szobámba, és két perc múlva visszatértem az edző ruhámban, kezemben a ruhámra csatolható régi mp3 lejátszómmal. Tudom, már van négy, meg öt, meg akár több is, de ez is ugyanolyan jól lejátssza a zenéket, ráadásul kisebb is.

– Csak nem futni mész? – kérdezte a bátyám. Szinte láttam magam előtt, ahogy gyorsabban kezd pumpálni a vére. Olyan türelmetlen típus.

– Ugyan, drágám, ez nem egy rossz ötlet – érintette meg a karját Rachel, mire Josh pár másodperc múlva higgadt lett. Mondjon bárki bármit, négyünk közül a lánynak volt a legnagyobb varázsereje.

– Hidd el, Josh, fél óra múlva egy teljesen más ember fog belépni ide – ígértem meg neki. Nyújtottam egy keveset a nappaliban, majd útnak indultam.

A futástól valahogy mindig lehiggadok, megnyugtat, ilyenkor én irányítok. Lassú sebességgel szoktam kezdeni, és fokozatosan gyorsulok.

Most annyira erősnek éreztem magam, hogy öt perc alatt elértem a végsebességemet.

Mikor megszólalt Oasistól a Wonderwall, el kellett ugratnom, nehogy lelassítson. Egy Green day dalnál állapodtam meg.

Versenyezni volt kedvem. A környéken minden futó mérkőzni szokott. Ha szembe találkozunk egymással, mutatni szoktuk a kezünkkel, hány perce futunk, és ha hasonló az időnk, akkor irány a helyi park, vagy egy másik megbeszélt cél.

Amikor megláttam az első futót, aki velem szemben jött, ötösre tártam a kezem, jelezve, hogy öt perce futok. A srác nem volt ismerős, még sohasem versenyeztem vele. Nem mutatta az idejét.

Már éppen letettem volna a kezem, amikor elhaladt mellettem, és csak úgy egyszerűen belecsapott a tenyerembe.

Biztos új lehetett a környéken. Kissé elszégyelltem magamat, amiért azt hitte, pacsizni szeretnék vele. Ezután már nem volt kedvem versenyezni, és magamban megfogadtam, hogy ezentúl csak annak mutatom az időmet, akivel már legalább egyszer versenyeztem.

Már majdnem a házunk előtt voltam, mikor éreztem valamit. Mintha feketemágia lett volna. A felismerés átjárta a testem, remegni kezdtem, de csak futottam tovább a házunk felé. Jobb lett volna megállni. Kicsúszott a lábam alól a talaj, és hangos puffanással estem a betonra. Mikor feleszméltem, megmozgattam a végtagjaimat, hogy biztosra tudjam, nem sérültem meg. Szerencsére nem lett semmi bajom.

Éppen fel szerettem volna állni, mikor meghallottam egy lágy, gyenge, szinte élettelen suttogást. Próbáltam arra koncentrálni, hogy halljam.

– Segíts! – ismertem fel a szót, ami mintha a föld alól jött volna. Körülnéztem, de nem láttam senkit.

Mintha egy rossz megérzés lett volna. Azonnal felhívtam a nagymamámat, nem vele történt-e valami.

– Szia, drágám! – hallottam a hangját, és megnyugodtam, mert vidámnak tűnt.

– Szia, nagyi! Minden rendben?

– Igen, kedves. Eszemben volt, hogy felhívjalak. Boldog születésnapot, kisunokám.

-- Köszönöm.

-- Most mennem kell. Sietek valahová. Vigyázz magadra.

-- Te is, nagymama!

Hu, akkora kő esett le szívemről, hogy szinte hallottam, ahogy a földre puffan, amiért mama jól van.

A nagymamám nevelt minket, de már elég idős. Anyukánk későn született gyermek volt, nagyi már elmúlt nyolcvan. Amint betöltöttem a tizennyolcat, Josh-al elköltöztünk, hogy ne legyünk láb alatt.

Anyáék ránk hagyott pénzéből kitelt egy éppen kényelmes ház, ami két és fél szobás. Egy darabig könyörögtünk mamának, hogy költözzön hozzánk, berendeztük volna neki az üres szobát, de ő azt mondta, hogy nagyapával ott öregedett meg, egy tapodtat sem mozdul onnan.

A házunk elé értem, amikor hangos lépteket hallottam sebesen közeledni. Hátra néztem. A srác volt, aki szó szerint belepacsizott a tenyerembe. Amikor elém ért, lelassított, majd helyben futással „megállt”.

– Minden rendben? – kérdezte, miközben alaposan végigmért.  Képzelhetem, hogy nézhettem ki; por mindenhol, koszos hajtincsek az izzadt homlokomra tapadva. Elfordulhattam volna, de az a gyengeség jele.

Helyette észrevétlenül én is megfigyeltem őt. Fáradtságnak semmi jelét nem láttam, izmoknak annál inkább. Férfias áll, és olyan szempilla társult hozzá, amit bármelyik lány megirigyelt volna. Vörösesbarna haja kissé kósza volt a sporttól. Mikor láttam kék szemén, hogy a válaszomat várja, mondani akartam valamit, de ő megelőzött.

– Lehet, hogy agyrázkódásod van. Haza tudsz menni?

– Itt lakom – mutattam a világos-mokkaszínű házikóra, amire már ráfért volna egy kis festés. – Szia! – köszöntem el azonnal. Egy nap alatt nézett idiótának, agykárosodottnak. Reméltem, hogy ezentúl elkerülhetem őt. Mert hiába volt kedves, az, amit rólam gondolt, biztos nem barátságos.

Amikor beléptem az ajtón, minden kíváncsi szem rám szegeződött. Nem vették észre rajtam, hogy elestem, mivel csak a hajamat figyelték. Biztos azt hitték, hogy már barna vagyok, de előttük szerettem volna kipróbálni, sikerül-e, nem a tömegben. Nem tudom, mit gondoltak.

Már le is játszódott bennem egy párbeszéd a helyi boltos nővel, Gretával, aki egyébként nagyon bámulta futás közben a szőke hajamat. – Hol veszed a hajfestéked? Lehet olyat is venni, ami kékről zöldre vált? – Köszönöm, de nem kérek az ilyen megjegyzésekből, ráadásul volt fontosabb dolgom is a hajamnál... Hogy megtaláljam a testvéremet. Essünk túl rajta – gondoltam, majd leültem az ebédlőasztalhoz, amikor már kicsit megmosdottam, és visszavettem a ruhámat.

Nagyon erősen koncentráltam a barna hajamra. Behunytam a szemem, és éreztem, hogy egy kevés mágia játszadozik a halántékomnál, majd a bizsergés szépen lassan beterítette az egész fejbőrömet, és a nyakamat is csiklandozni kezdte.

Még ki sem nyitottam a szemem, máris tudtam, hogy hatott. Visszatért a gyönyörű, mogyoróbarna hajzuhatagom. Kicsit megmozgattam a végtagjaimat, mint aerobik oktatás előtt szoktam. Készen álltam.

– Mindent előkészítettetek a varázslathoz? – kérdeztem a bátyámtól és Ryantől. Ők bólintottak.

– Úgy látom, nem egészen – sétáltam az asztalhoz, majd felemeltem egy vázát, amiben néhány orchidea volt. – Ez útban lesz.

– Azt ne vedd el onnan! – vette ki a kezemből Josh, és visszahelyezte az asztal közepére. – Minden energiára szükségünk lesz.

– A vizébe reszeltem gyömbért – mondta büszkén Rachel. Látszólag nagyon örült neki, hogy – ha csak ennyiben is – részese lehet a varázslatnak. Joshua általában megóvja a mi világunktól, de minden segítségre szükségünk volt. És a bátyám is észrevette, ezzel mekkora örömet szerezhet a menyasszonyának.

Már egy éve eljegyezte őt, de mindketten megfogadták, hogy Audrina is ott lesz az esküvőjükön. Ha hazahozzuk őt, rögtön el is kezdhetjük a szervezést.

Minden perccel előrébb kerültünk ahhoz, hogy kiteljesüljön a boldogságunk. Mindehhez csak Audrina hiányzik.

A varázslat nem olyan bonyolult, viszont a kellékek hozzá sajnos hiányoztak eddig. Két-féle képpen lehet ezt az igét lebonyolítani. Az elsőhöz kell a keresett személy pontos DNS mintája, de minden odalett a tűzben. Pedig elég lett volna egy nyomorult fésű, és együtt lehetnénk... A második megoldáshoz két beteljesedett boszorkány kell, akik vérrokonai Audrinának.

A családunkban nem olyan sok boszorkány van, hiszen anya és apa is csak félig voltak azok. Ez nem azt jelenti, hogy fele annyi erejük van. Két eset lehetséges. Vagy boszorkány leszel így, vagy nem. A szüleink testvérei majdnem mind emberek, így a vérvonal csak kis számban öröklődött. Nagyi, aki oly közel áll hozzánk, sajnos éppen nem boszorkány.

Meg kellett várni, hogy beteljesüljön a varázserőm.

Én, Josh és Ryan leültünk az asztalhoz, és a virág körül megfogtuk egymás kezét.

– Szívem, zökkents ki minket, ha bajt észlelnél! – nézett Rachelre a bátyám. Láttam az aggodalmat a lány szemében, viszont azt is, hogy örül még egy esetleges feladatnak.

– És közelebb jönnél? Ha nem lenne elég az erőnk, szükségünk lesz a tiédre – füllentettem, de ez akkora örömet okozott neki, azonnal közel is jött. Szerencsére Ryan és Josh vették az adást, és nem hazudtoltak meg. Láttam, hogy a bátyám még egy kicsit el is mosolyodik.

– Na, kezdjük! – mondta Ryan. Én kezdem, utána csatlakozik be Josh, majd a végső lökést te adod, Claire – nézett rám komolyan, mire bólintottam.

Joshua középre tette a telefonját, amin bekapcsolta a gps-t. A varázslat lényege, hogy megjelöli a térképen a pontos helyet.

– Ostende quo latebat. – Éreztem némi energiát Ryan kezén keresztül.

– Ostende quo latebat. – Josh hangosabban mondta a varázslatot.

– Ostende quo latebat. – Amint én is kimondtam, libabőrös lettem, a hideg a hátamon futkosott.

– Ostende quo latebat. Ostende quo latebat. Ostende quo latebat. – Egyre hangosabban mormoltuk együtt az igét, amíg a fejünk bele nem fájdult. Amint sikerül, mindhárman észrevettük, hiszen az egymástól átáradó energia megszűnt, az orchidea is elhervadt. Tényleg minden energiára szűkségünk volt.

Rögtön felkaptam a telefont.

– Európa, Magyarország – olvastam le a GPS-ről. – Azonnal oda kell teleportálnunk!

A teleportáló varázslat nem olyan bonyolult, mint hangzik. Csupán annyit kellett mondanunk: Ut me ad locum! Azt jelenti, hogy „Vigyél el a helyre!", és közben fogod a GPS-t. Régen térképen x-eltek, de így is működik. Viszont akarnod kell, hogy oda „rakjon", ahol nem lát meg senki.

Valamiért mindig lecsukom a szemem a teleportálás közben, még egyszer sem nyitottam ki. Pedig nem érzel semmit, csak egy pillanatnyi szédülést. Ha kinyitnám a szemem csak egy villanásnyi sötétséget észlelnék, semmi mást.